A romákat éppúgy mint máshol, a Muravidéken is üldözték. A német hatóságok terveket készítettek a kitelepítésükkel kapcsolatban, de ezek Muravidék Magyarországhoz kerülése miatt nem valósultak meg. A magyar hatóságok szigorú intézkedésekkel léptek fel ellenük, megtiltották nekik, hogy kutyát tenyésszenek, hogy kétkerekűt használjanak, bevezették a nappali és az éjszaki őrséget a roma településeken. Kényszerítették őket, hogy magyarországi birtokon dolgozzanak (pl. a pušča-i romákat Sopronba küldték dolgozni). Ott néhányuknak sikerült megszökni, akiket azonban elfogtak, azokat kivégezték, másokat magyarországi vagy németországi táborokba deportáltak. A Szlovéniai Romák Szövetségének adatai szerint 27 muravidéki romát vittek magyarországi táborokba, hat romát pedig úgy tartanak nyilván, mint akiket 1945. február 27-én Bántornyán túszként agyonlőttek. Ivan Jerič, aki elérte, hogy a haláluk előtt meggyóntathassa őket, az eseményt a következőképp írta le: A Bántornyára való érkezésémet követő harmadik napon a palinai ligetben elfogtak 6 fiatal cigányt, akik nem jelentkeztek a sorozásra. Bántornyára vitték őket. A parancsnok mind a hatot halálra ítélte. Felhívta a körjegyzőt, hogy gyűjtse össze a halotti anyakönyvhöz az adataikat. A jegyző felesége jött hozzám, hogy elmondja, hogy mindegyiket halálra ítélték.
Közben a temető végében, a szántóföldemen kiásták a sírt. Ekkor lelkiekben felkészültem a közvetítésre. Nagyon kockázatos volt. Kiss parancsnokot arra kértem, hogy küldje őket katonai bíróságra, mely akkor Pálmafán működött. Semmi sem használt, neki joga van ahhoz, hogy halálra ítélje őket és az ítéletet végrehajtsák. Utána arra kértem, legalább annak a háromnak kegyelmezzen meg, akik családapák. A hosszabb rábeszélést követően megígérte nekem, hogy a három apát átadja a katonai bíróságnak. Kértem, hogy a másik hármat hadd gyóntassam meg. „Nem, az állampolgár, aki nem válaszol a harcoló haza hívására, nem érdemli meg a lelki vígaszt, dögöljön meg, mint a disznó!” Mivel nem volt több idő, egy terembe kísérték őket. Szörnyű látvány fogadott. A parancsnok nem tartotta be az ígéretét, mely szerint a családapákat nem lövik le, mind a hatukat bekísérték. Szörnyen összeverték őket. Az arcuk kék volt az ütésektől, a szemük véres, a fejükön nagy dudorok, a kezük a veréstől összezúzva, az ujjaik cafatként lógtak. A ruháik véresek voltak. Ebben a szörnyű jelentben könnyek lepték el a szememet.
Amikor elmondtam nekik, hogy halálra ítélték őket, nem nagyon törődtek vele. Utána kértem őket, hogy bánják meg a bűneiket, és feloldoztam őket. Rögtön a feloldozás után tíz fegyveres kísérte őket a vesztőhelyre. Felsorakoztatták őket a kiásott sír mellé. Hat lövés és hat vértanú esett a sírba. Mivel egyikük még mozgott a sírban, az egyik fegyveres még kétszer fejbelőtte. A lövések visszhangoztak a plébániaerdőben. Utána síri csend lett, amelyben hallani lehetett a fegyveres hahotáját, aki azt kérdezte a kegyetlen társaitól: „Láttátok hogy hullottak a dögök?”
(Franc Kuzmič: Holokavst in Prekmurski Romi. In: Nuša Lešnik, Marjan Toš (szerk.) . Slovenski Judje, zgodovina in holokavst II. Maribor, 2013, 74; Jožek Horvat Muc, Dragoljub Acković, Rajko Đurić. Porajmos. Murska Sobota: Romani union, 2015; Ivan Jerič: Moji spomini. Zavod sv. Miklavža v Murski Soboti, 2000, 234-235).
